6

 

 

 

— Hova megyünk? — kérdezte Kellan Lothantól. A troll egy sötét sikátor mélyébe vezette a lányt. Az árnyékban bizarr lények körvonalai sejlettek.

— Meg fogod látni — válaszolta Lothan. — Csak gyere utánam.

A lány egyre kevésbé látta, merre mennek — ő nem látott a sötétben, mint a trollok. Kinyújtotta a kezét, hogy legalább a falat kitapogassa, és tudjon valami alapján tájékozódni.

— Ne maradj le! — mordult rá Lothan, és durván előrelökte.

Kellan megbotlott valamiben, és elesett. Fejjel előre egy nyúlós, hideg pocsolyában landolt. Köpködve, köhögve fordult az oldalára. Alig kapott levegőt. A lába megakadt valamiben — biztosan abban botlott el. Egy zsák, vagy…

A sötétségben egyszerre fény csillant, és Kellan egyenesen Midnight elkerekedett, halott szemébe nézett. A tünde néhány hosszú, fekete hajtincse a tócsa felszínén lebegett. A mozdulatlan, sápadt arcon, a semmibe meredő szemekben csodálkozás tükröződött.

— Úristen — nyögte Kellan. — Ez Midnight. Úristen…

A földön heverő holttest másik oldalán egy pár méretes csizma jelent meg.

Kellan felnézett, és meglátta Lothant. A troll kezében tűzgolyót tartott, de a lángok láthatóan egyáltalán nem ártottak neki. Gonosz mosolya látni engedte agyarait, darabos arcvonásait alulról világította meg a fény.

— Akimura azt üzeni: találkozunk a pokolban! — mordult fel a troll, és teste egy hangos lobbanással lángba borult. Terjedelmes, sötét alakját körülvette a tűz, tekintete parázslott. Begörbített ujjai egyre közeledtek…

Kellan zihálva riadt fel a telefon éles hangjára. Amint nagyot kortyolt a friss levegőből, örömmel érezte, hogy az nem perzseli szemét és tüdejét. Aztán tapogatózva megkereste a kitartóan visító telefont, kiráncigálta a zsebéből, és felpattintotta.

— Egen? — dünnyögte a szemét dörzsölgetve. Várta, hogy egy kissé kitisztuljon a feje.

— Én vagyok az, Kellan — szólt bele Midnight, mire Kellan úgy ült fel az ágyában, mintha rugóra járna.

— Te vagy az? Hol voltál? Hol vagy most? Basszus, hány óra van?

— Reggel van, Kellan. — Midnight nyugodt hangja azonnal lehűtötte Kellant. Ezek szerint Midnightnak fogalma sincs, mitől olyan feldúlt. — Gondoltam, beszámolok a fejleményekről. Valami baj van?

— Baromira baj van. Az a rohadt Akimura megpróbált kinyírni tegnap éjjel.

— Micsoda? Mi történt?

— Egy rakás Hullajáró ránk szabadult, amikor kijöttünk a Pokolból.

— Hát igen, az a környék a Hullajárók területe…

— Csakhogy az egyikük még azt is mondta, hogy „Akimura azt üzeni: találkozunk a pokolban!”, és csak utána hajította el a Molotov-koktélját. Aztán mindnyájan ránk rontottak. Figyelj, Midnight, honnan tudhatott az a rohadék a vadászatról?

— Nem tudom.

— Vagyis semmit sem hallottál erről az egészről?

— Nem. Csak azt akartam elmondani, hogy tegnap éjjel jól mentek a dolgok, a Johnson elégedett volt az eredménnyel.

— Nem Akimura volt a Johnson?

— Nem tudom — ismételte Midnight. — Csak egy közvetítővel találkoztam, aki szerint az ügyfélnek megfelelt a munkánk.

— És rögtön ezután ránk támadtak — folytatta Kellan. — Aggódtam, nem történt-e veled valami.

— Megsebesült valaki?

— Nem. G-Dogg és Orion betört néhány fejet, én meg megidéztem egy vízelementált, és elijesztettem őket. Aztán gyorsan leléptünk, mielőtt még nagyobb bajba keveredtünk volna.

— Hol vagy most?

— Lothannál. Úgy gondoltam, jobb, ha nem megyek haza, úgyhogy megkértem, hadd aludjak nála.

— Megmondtad neki, hogy miért?

— Csak annyit, hogy gáz volt a Pokolnál. Nem kérdezősködött.

— Jól van — zárta le az ügyet Midnight. — Megpróbálok kideríteni valamit. Egyelőre maradj ott, ahol vagy, amíg meg nem tudok valamit arról, hogy mi folyik itt.

— Nem segíthetnék… — próbálkozott Kellan.

— Ha lesz valami tennivaló, szólok — jött a válasz. — Ne aggódj, Kellan, nem lesz semmi gond. Egyelőre maradj nyugton! Hidd el, nemsokára elfelejtjük az egészet.

— Hát jó — sóhajtott Kellan. — Szólj, ha megtudsz valamit.

— Majd hívlak. Addig is csak kerüld a feltűnést, vakarimaszu-ka?

Kellan bólintott, bár Midnight ezt nem láthatta. — Jó, jó, te is — nyomta le a vége gombot.

— Szia, Kellan — nézett be Lothan. — Látom, már ébren vagy. Hallottam a hangodat.

Kellan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és nyújtózott egyet. Ökölbe szorított kezeit olyan magasra emelte, amennyire csak tudta.

— Igen — felelte. — Mennyi az idő?

— Hamarosan itt a gyakorlás ideje — jött a válasz. Kellan savanyú ábrázatát látva a troll hamiskásan elmosolyodott. — De persze csak egy jó reggeli és esetleg némi pipere után.

Kellan még egyszer kinyújtóztatta a tagjait. — Az jó lesz, köszönöm.

Ezzel ledobta a takarót, és kikászálódott az ágyból. Fogta a táskáját, és bement a fürdőszobába. Próbált nem gondolni a képre, amint Lothan föléje és Midnight holtteste fölé tornyosul egy sötét sikátorban. Igaz, tudta, hogy valami múltbéli esemény beárnyékolja Lothan és Midnight kapcsolatát, és hogy ők ketten ma sincsenek oda egymásért. De persze ez az egész álom csak a Hullajárók támadása következtében meghajszolt idegei zavaros terméke. Nem is lehet más.

 

 

A Tökös Lámpás napközben soha nem volt nyitva. A törzs- és alkalmi vendégek többnyire a hajnal előtti órákban tántorogtak haza (vagy akárhova, ahol kialudhattak magukat). Az ajtó zárva volt, a redőnyök lehúzva; az ablakot a Zárva tábla verdeste. Nyilván az itt alkalmasnak gondolt biztonsági rendszer is be volt kapcsolva, hogy távol tartsa Redmond nappali ragadozóit.

Midnight mindezt csak egy futó pillantásra méltatta. Egyenesen az oldalbejárathoz ment. A keskeny sikátor tele volt dobálva szeméttel; egy részük olyan régóta préselődött az aszfaltba, hogy gyakorlatilag már a járda részét képezte. A bár téglaborítású hátsó része még talán a homlokzatnál is sűrűbben össze volt firkálva: a graffiti a fémajtót, a csöveket és a vezetékeket is elborította a legapróbb négyzetcentiméterig. Midnight nem is értette, hogyhogy azt a fickót nem lepik el a feliratok, aki a fal mellett terpeszkedett egy összecsukható székben. Bár jobban meggondolva, az arcát borító festés graffitinak is elment.

A csávó félig latino eredetű lehetett. Sötét haját az egész koponyáján leborotválta; ami megmaradt, alig volt hosszabb a borostánál. A szeme fölött fordított fekete háromszögek ékeskedtek, a szája köré recés fekete vigyort rajzolt. Sovány felsőtestére fekete trikó tapadt. Csípőjéről bő szabású fekete nadrág lógott narancssárga szegélyekkel és zsinórokkal, amelyet egy kiszuperált biztonsági öv tartott meg — utóbbi immár divatkiegészítővé lépett elő.

Amikor Midnight feltűnt a sikátorban, a fiatal fickó felpattant. A tünde éppen csak odabiccentett neki, miközben magán érezte a férfi mustráló tekintetét, aki ezután bedugott egy hitelkártyát az ajtó résén, és kinyitotta az ajtót Midnight előtt. A tünde jutalmazásképpen finoman végighúzta ujjait a fiú állán, és csábosan rámosolygott.

— Köszönöm — vetette oda, amint ellibegett a bár hátsó traktusa felé. Az őrszemmel többet nem is foglalkozott; a kaput hagyta becsapódni maga mögött. Óvatosan lépdelt, minden apró jelre figyelve. Elhaladt a raktár és a konyhának csúfolt helyiség mellett, és belépett magába a bárba.

A Tökös Lámpás dekorációja — ha lehet egyáltalán ezt a szót alkalmazni — leginkább egy tébolyult koncentrációs táborra emlékeztetett. A fülkék válaszfala fölött szögesdrót tekercsek futottak körbe, a plafonról megcsonkított, fekete ruhába öltöztetett babák lógtak, némelyik felakasztva, mások drótketrecbe zárva. Közöttük próbababák füzérbe font testrészei tekeregtek, fekete és narancssárga krepp-papírral színesítve. A falakra gumiból készült Halloween-álarcokat tűztek, az asztalokat pedig világító narancssárga műanyag töklámpások díszítették. A redőnyök félig le voltak eresztve, úgyhogy a meleg fénysugarak csak keskeny csíkokat festhettek a terem hűvös homályába. Így a padlóra vetülő sávok szépen harmonizáltak azzal a néhány babával, melyek régimódi csíkos rabruhát viseltek.

A hanyagul elszórt székek és asztalok között elcsigázott bandatagok terpeszkedtek. Néhányan lustán biliárdoztak, de a többség csak beszélgetett, iszogatott és dohányzott. A helyiséget a mennyezetig gomolygó füst homálya töltötte be. Abban a pillanatban, amikor Midnight belépett az ajtón, a csendes zsongás egy pillanat alatt elhalt, és néma csend lett. A tündére tucatnyi szempár szegeződött.

Midnight egyenesen a bárpultnál üldögélő magányos bandatag felé indult. Az illető gumiból készült maszkja egy troll arcvonásait mintázta, meglehetősen gyatrán. Az álarc mögött a sötét szemeket csúnyán összeforrt sebhely vette körül. Amint a tünde közeledett, a szemek összeszűkültek. A férfi tömpe ujjaival elnyomta cigarettáját a pulton levő ócska bádog hamutartóban, azután előrehajolt egyik kezével a térdére könyökölve, a másikat a bárpulton nyugtatva, mint aki bármelyik percben kész támadásba lendülni.

— Nálad van? — kérdezte komor hangon. Midnight arckifejezése változatlan maradt.

— Nem akarsz színésznek állni, Slash? — kérdezett vissza. A bandavezér szája keserű mosolyra húzódott az álarc széle alatt.

— Mi a francról dumálsz?

— A tegnap esti előadásotokról. Úgy hallottam, improvizáltatok is egy kicsit. Te voltál a rendező?

— A munkát elvégeztük, és senkinek nem esett bántódása, ugyebár? — mordult fel a férfi. — És nem is fog, feltéve, ha megkapjuk, ami jár nekünk.

Midnight a szeme sarkából érzékelte, hogy a többi Hullajáró már felállt, és legfeljebb három-négy méter távolságban vannak tőle. Különösen a Slashtől nem messze álló orkra figyelt fel, aki arca egyik oldalán friss sebhelyet viselt, ettől a szája torz vigyorra húzódott. Az ork az övére akasztott tokban lapuló súlyos kés közelében pihentette a kezét.

— Elvárom, hogy megfelelő munkát kapjak a pénzemért — jegyezte meg hűvösen Midnight, továbbra sem véve le a szemét Slashről.

— Meg is kaptad.

— Többé-kevésbé megvolt — hagyta helyben Midnight. Belenyúlt az egyik zsebébe, előhúzott egy hitelkártyát, és levegőbe dobta. Slash könnyedén elkapta, és megforgatta az ujjai között.

— Rajta van minden — vetette oda —, a kártya hitelesített, de kód védi. A kódot elküldöm, ha visszaértem a belvárosba.

Lehet, hogy a Hullajárók főnöke meglepett vagy csalódott volt az óvatossági intézkedés hallatán, de bármit is érzett, az álarc eltakarta. Letette a kártyát a bárpultra, és letakarta a kezével.

— Tudod a számomat — mondta mindössze. Midnight biccentett.

— Tudom, és meg is jegyzem arra az eshetőségre, ha adódik valami.

Midnight a bárból kifelé menet nem nézett vissza. Szándékosan kerülte a szemkontaktust a banda többi tagjával. Slashre bízta, hogy mit tart fontosabbnak: a pénzt vagy azt a röpke szórakozást, amit egy kis balhé jelentene. Szerencsére Slash legfeljebb őrült volt, de nem hülye: Midnight szabadon kisétálhatott. A Hullajárók ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták. Kifelé menet az őrt álló bandatag újra leplezetlenül végigmérte Midnightot.

A Redmondi Pusztulat szélén, néhány kilométernyi távolságban a Tökös Lámpástól a tünde leállította motorját, elővette a telefont, és beütötte az előre eltárolt számsort. Ezzel hozzáférhetővé tette a hitelesített kártyára feltöltött összeget. Megkockáztathatta volna, hogy becsapja a bandatagokat, és elhúzza a csíkot, de a játéknak ebben a szakaszában még nem engedhette meg magának a balhét. Másrészt nem is árt, ha csúsztat némi pénzt a Hullajáróknak: ez még segítheti további terveiben.

Midnight eltette a telefont, és berúgta a motort. Közben elmosolyodott.

— Nos, Silk — mormolta magában, miközben sisakján leengedte az arcvédőt —, lássuk, szóba áll-e veled Kellan ezek után.

Minden a terv szerint haladt.

 

 

Kellan hagyta, hogy a forró vízsugár elmossa álma utolsó foszlányait és az agyát borító pókhálót. Mire felöltözött — a terepszínű nadrágjához egy tiszta pólót vett elő a táskájából —, a konyhából kellemes illatok szállingóztak elő. A lány gyomra megkordult. Rájött, hogy nem is emlékszik, mikor evett utoljára. Vadászat közben, a tervezéstől és az előkészületektől egészen az akcióig gyakran kihagyott egy-egy étkezést. Előfordult az is, hogy teljesen megfeledkezett az evésről. A konyhában Lothan egy gőzölgő bögrét nyújtott Kellan felé.

— Kávét? — kérdezte, és Kellan örömmel elfogadta.

— Kösz — kortyolt bele a meleg italba. Átjárta a kellemes íz és illat. Ezekben a pillanatokban Kellan roppant hálás volt Lothannak, amiért megvetette és elutasította a szójakávét. A troll kész volt megadni bármekkora árat az igazi kávé élvezetéért — ami a kávéimádó Seatle-ben kisebb érvágásnak számított, mint máshol, de azért így sem volt olcsó mulatság. Kellan már megtanulta tisztelni a minőséget: feketén itta a kávét, nem öntött bele szójatejet.

A lány kávéját kortyolgatva leült a konyhaasztalhoz, amíg Lothan a tűzhelynél szorgoskodott. Nézte, ahogy Lothan a serpenyőkkel és lábasokkal zsonglőrködik. Olyan volt, mintha egy nagydarab ember játék edényeket használna. De el kell ismerni, a troll ügyesen bánt a konyhai felszereléssel. Most dobozból tojásokat öntött egy tálba, szójatejet és szárított fűszernövényeket adott hozzá, és felverte a keveréket.

— Tartsunk ma órát? — kérdezte, fél szemmel a tojásokon.

— Igen, ha nem gond — felelte Kellan.

— Jól van. Csak nem tudtam, lezártad-e már a többi ügyedet.

Kellan belekortyolt a kávéba.

— Még nem egészen. Az az igazság, hogy nem tudom, lezártam-e őket.

Lothan fel sem nézve folytatta a kevergetést.

— Valóban? — mondta mindössze.

— Itt-ott maradt néhány elvarratlan szál.

— Értem. Azért remélem, nem bukkan fel valamelyik ilyen elvarratlan szál az éjszaka közepén az ajtómban, mint te tegnap éjjel.

Lothan a tojásokat a serpenyőbe öntötte, és nagy sercegés közepette kavargatni kezdett. Kellan közben a kávésbögre alját bámulta. Volt abban valami, amit a troll mondott. Azzal, hogy idejött, őt is belerángatta az egészbe. Joga van megtudni legalább egy részét a történteknek.

— Volt egy kis balhénk néhány Hullajáróval — kezdett bele.

— Ennyit G-Dogg is elmondott — mondta erre Lothan, miközben a kanalat a serpenyő széléhez ütögette, és megbillentette az edényt, hogy a még nyers tojások is átsüljenek. — Azt viszont nem tudtam meg tőle, miért kezdtek lármázni a Hullajárók éppen a Dante előtt. Úgy tűnt, G-Doggnak és Orionnak fogalma sincs. Hát neked?

— A Hullajárók nem mernének veled kikezdeni, Lothan… — szólt Kellan, de elharapta a szót, amikor a troll levette az edényt a tűzről, és hangos csattanással helyezte el a másik égő felett.

— Ezt én is tudom — fordult végre Kellan felé. — Néhány csavargó igazán nem izgat, még ha ilyen hibbantak is, mint ezek. Más aggaszt engem: az a valaki, aki képes volt rávenni a Hullajárókat, hogy ujjat húzzanak a Dantéval.

— Ezzel nem lesz probléma — jelentette ki határozottan Kellan.

— Akkor jó — mondta Lothan, majd átlapátolta a rántottát egy tányérra, és Kellan elé tette az egészet. — Akkor ha megetted, kérlek, mosogass el, és ha kész vagy, keress meg a dolgozószobámban.

A mágus ezzel le is zárta a beszélgetést, és távozott a konyhából. Kellan hallotta, amint lent az előszobában becsukódik mögötte az ajtó. Villájára vett egy falatot a gőzölgő rántottából.

Mint mindig, most is lelkifurdalást érzett, amiért nem árult el többet a potenciális problémájáról; de most őszintén, hát nem jobb mindenkinek — beleértve magát a trollt is —, ha ő minél kevesebbet tud az ügyről? Lothan profi, ismeri a dörgést. Nem akar még több gondot okozni azzal, hogy az öreg mágust még jobban belerángatja a dologba. Amit Lothan nem tud, arról nem is beszelhet. Ezenkívül Kellan abban sem volt teljesen biztos, hogy megbízhat a trollban.

A francba is, egyáltalán nem biztos, hogy akárkiben is megbízhat. Az élet már csak ilyen az árnyak világában. Az emberek elsősorban magukkal törődnek, és egy részük könnyű szívvel hátba döfne egy kis plusz pénz ígéretéért. A kérdés csak az, melyik részük. Ez volt az első dolog, amit Kellan Seattle-be érkezvén megtanult, a legértékesebb lecke, amit Lothan megtanított neki. Az első közös vadászatukon a troll elhallgatta Kellan elől, hogy külön kis egyezséget kötött az egyik munkaadójukkal, aki végül feldobta őket. A lány mindezzel egy tűzpárbaj kellős közepén szembesült. Szerencséjére Lothan végül — a saját érdekében — átállt az ő oldalára. Na de hát végül is ez is „csak egy üzlet” volt.

De azt Kellannek is el kell ismernie, hogy Lothan a legtapasztaltabb mágus és árnyvadász, akit ismer, és ő volt az, aki megtanította, hogyan fejlessze és irányítsa mágikus képességét, amelyet már korábban felfedezett magában. Nagyon sokat tanult tőle a varázslás művészetéről. Most már sokkal többre volt képes, mint hogy egyszerűen vaktában tüzet szórjon mindenfelé. Ahogy Midnight is mondta: a varázstudónak magas az árfolyama, és az árnyak között ugyanolyan nagy rá a kereslet, mint bárhol máshol. Kellannek tehát nagy a tartozása Lothannal szemben, nemde?

Kellan rosszkedvűen eltolta magától az ételt. Kénytelen volt belátni, hogy ma úgysem lesz képes semmire koncentrálni, amit Lothan tanítana neki. Addig semmiképpen, amíg ki nem deríti, hogy mibe lépett bele. Talán könnyebb lett volna valóban ráhagyni Midnightra, hogy foglalkozzon ő az üggyel, de Kellan egyszerűen képtelen volt tétlenül várni. Magának is meg kell próbálnia kideríteni valamit. Tennie kell valamit, és már tudta is, kit fog megkeresni.

Felkelt az asztaltól, és besöpörte a rántottát a szemetesbe. Aztán elöblítette a tányért és a villát, majd felkapta a cuccait. Felvette a dzsekijét, vállára vetette a táskáját, és elindult Lothan szobája felé. Bekopogott, és amikor a troll kiszólt, benyitott a homályosan megvilágított helyiségbe. Lothan egy jókora bőrszékben üldögélt, és az asztalán levő kihajtható számítógép monitorján megnyitott dokumentumot böngészte. Az ajtónyitásra megfordult a székével.

— Lothan… — nézett be Kellan. — Meggondoltam magam. A mai órát inkább kihagynám. Utána kell néznem egy-két dolognak.

A troll egy darabig kifürkészhetetlen arccal nézte a lányt.

— Jól van — mondta végül, visszafordulva a székén. — Ez is egy hosszabb kiruccanás lesz?

— Nem tudom. Majd felhívlak.

Már kilépett az ajtón, amikor Lothan hangja megállította.

— Kellan? Csak semmi meggondolatlanság! És vigyázz magadra!

— Oké — válaszolt a lány, és igazított egyet a táska szíján. — Vigyázni fogok.

A kapuhoz érve Kellan megnyomott egy gombot a telefonján, és a füléhez tartotta a készüléket.

— Szia, Jackie — szólt bele egy másodperc múlva. — Itt Kellan. Ráérsz most? Szeretnék megtudni néhány dolgot valakiről…

 

 

Aki nem ismerte Jackie Ozone-t, azt hihette, hogy egy céges üzletasszonnyal áll szemben. Hanyagul elegáns öltözéke, a huszonegyedik század minden elektronikai vívmányát magába rejtő nagy táskája és csillogó króm adatjackje mind ezt támasztotta alá. Úgy festett, mint bármelyik seattle-i cég egyik fejese vagy alkalmazottja, aki kihasználja a kellemes délutánt, és élvezi, hogy pár percre elszakadhat az iroda neonfényétől és visszaforgatott levegőjétől. Amikor Kellan odaért a padhoz, ahol Jackie ült, a nő felnézett zsebirodájából, eltette a gépet a táskájába, és rámosolygott a lányra. Ezután arrébbült a padon, hogy Kellan is elférhessen.

— Rég nem láttalak — fordult Kellanhez. — Mi volt veled?

Kellan vállat vont.

— Sok volt a dolgom.

— Ehem. — Jackie belekortyolt a mellette pihenő ismeretlen tartalmú papírpohárba. — Új ismeretségek, új barátok…

Kellan felnézett, és látta, hogy Jackie cinkosan ráhunyorít.

— Tehát hallottad.

— Mondjuk úgy, hogy lábra kapott a hír.

— Akkor azt is tudod, miről akarok többet megtudni.

— Egy bandáról? — kérdezte ártatlan arccal Jackie.

— Arról, aki mögötte áll.

— Ezek szerint nem volt véletlen…

Kellan a fejét rázta.

— Nem, kifejezetten nekem szólt.

— Személyes ügy? Vagy üzlet?

— Ezt szeretném kideríteni.

Jackie bólintott.

— Próbáltál utánajárni magad is a dolognak?

Kellan újra megrázta a fejét.

— Még nem. Először szeretném megtudni, mi után is kéne kutatnom.

— Mennyire komoly az ügy?

— Nem tudom.

— Hát jó — mondta Jackie. — Meséld el nekem az egészet az elejéről.

Kellan belevágott. A vadászat részleteit és Midnight szerepét kihagyta, de leírta a Dante Pokla előtt lezajló incidenst — különös hangsúlyt helyezve a Molotov-koktélt kézbesítő Hullajáró szavaira.

— Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? — tudakolta Jackie. Amikor Kellan bólintott, Jackie eltűnődött. — Toshiro Akimura.

— Ki ez a pasas, Jackie? G-Dogg azt mondta, hogy valami nagymenő közvetítő volt.

— Igen, az — vagy legalábbis az volt.

— Volt?

— Úgy hallottam, egy időre eltűnt szem elől. Persze meséltek ezt-azt, de…

— Miket meséltek?

Jackie vállat vont.

— Csak a szokásos, hogy nagyot kaszált, vagy hogy összeugrott valakivel; semmi biztos információ.

Talán olyasvalami, ami miatt kórházba került? — töprengett Kellan.

— Miért uszítana rád Akimura egy bandát? — puhatolózott Jackie, de Kellan csak megvonta a vállát.

— Nem tudom.

— Kellan…

— Jackie, üzletről van szó — állt ellen Kellan. — Csak próbálok rájönni, hova vezet ez az egész.

— Nekem úgy tűnik, a fő kérdés az, hogy mibe keveredtél bele — szögezte le szárazon Jackie. — De mindegy. Nos, Akimura úgy nyolc-kilenc évvel ezelőtt kezdett ismertté válni. New Orleans-ban dolgozott, onnan irányította az ügyeit, méghozzá nem is akármilyen ügyeket.

— Árnyvilági kapcsolatok?

Jackie bólintott.

— De az igazi üzlet az információ volt.

— Dekázás?

— Kereskedelem. Óriási információs hálózata volt. Ráadásul volt szimata ahhoz, hogy minden fontosat megtudjon, és azonnal meglássa egy-egy hír valódi súlyát és jövőbeli jelentőségét — akkor is, ha senki másnak nem tűnik fel a dolog. Rengeteg jó kapcsolatra és pénzre tett szert azzal, hogy a megfelelő időben a megfelelő embereknek adott át információt. Emellett dolgozott egy sárkánynak is.

— Tessék?! — Kellan meglepetésében a kelleténél hangosabban szólalt meg. Jackie körülnézett, nem hallotta-e meg valaki, aztán egy pillantásával jelezte Kellannek, hogy beszéljen halkabban.

— Egy sárkánynak?! — suttogta a lány. Jackie bólintott.

— Igen, méghozzá magának Dunkelzahnnak, az óriássárkánynak. Miután a Nagy D-t megölték, kiszivárgott a hír, hogy Akimura neki dolgozott. Az emberek természetesen feltételezték, hogy mindenről, amit Akimura tudott, tudott a sárkány is — ez persze nem kis bajba keverte Akimurát. Akármennyire emberbarátnak bizonyult is Dunkelzahn, sokaknak nem tetszett a gondolat, hogy valaki egy varázsféregnek kémkedjen.

— Csakhogy Akimura a kezében tartotta a legfőbb fegyvert: az információt — így hát az üzlet maradt. De mindig közbejöhet valami.

— Ennyi?

— Kellan, egy közvetítő tudja a legjobban, hogy az információ értékes. Jobb nem feltűnősködni. Aki mégis felhívja magára a figyelmet… Szóval, ez minden, amit tudok. — Látva Kellan csalódott arcát, hozzátette: — Gondolom, többet akarsz.

Kellan elmosolyodott.

— Kösz, Jackie. Te vagy a legjobb.

— Nem ígérek semmit — felelte a dekás. — Lehet, hogy nem is maradt semmi, amit találhatnék. Biztos vagy benne, hogy nem tudsz semmi más támpontot adni?

— Nem tudok — felelte a lány. — Ne haragudj, Jackie, de…

— Nem csak te vagy benne, igaz?

Kellan beharapta az alsó ajkát, és megrázta a fejét.

— Gondoltam. Majd hívlak.

Felkeltek, és indulni készültek. Jackie előreengedte Kellant, ő pedig elkezdte összeszedni a cuccait. Amikor Kellan elhaladt mögötte, a dekás halkan hátraszólt:

— Légy óvatos, jó?

— Az leszek, és kösz.

Kellan már majdnem a motorhoz ért, amikor megcsörrent a telefonja.

— Igen? — szólt bele.

— Kellan — hallotta Midnight hangját —, azonnal találkoznunk kell. Baj van.